Az olajbogyó vitathatatlanul olajbogyófán terem, egyéb eredetű bogyók egészen biztosan nem erre a névre hallgatnak. A bogyófa szereti a meleget, leginkább déli országok lakója, meleg klímán akár évszázados kort is megér. Tavasszal virágzik, az allergiások legnagyobb örömére rendre megríkatja az arra érzékenyeket. Koraősszel már láthatók a zöld bogyócskák, amelyek fajtától függően 2-4 centiméter hosszúra és 1 centi dagira nőnek novemberre. Amikor elkezdenek lepotyogni, az őslakosok tudják, hogy eljött a bogyószüret ideje. Az olajbogyó szüret cseppet sem emlékeztet a szőlőszüretre, ugyanis a begyűjtött bogyókat nem kimondottan érdemes kóstolgatni – e sorok írója ezt természetesen nem tudta, amikor először találkozott olajbogyóval, annyira megörült váratlan szerencséjének, hogy a kedvelt csemege a fán csüngve kínálgatta magát, hogy gyorsan szakított egyet, majd elkezdte rágcsálni. Aztán villámgyorsan ki is köpte, ugyanis a nyers, frissen szedett olajbogyó egyszerre savanyú, keserű és ráadásul azonnal blokkolja a nyáltermelést. Vagy fél óráig tartott, mire sikerült kiöblíteni és eltűntetni azt a szörnyű ízt...egyszóval nem ajánlom senkinek, hogy ezzel ilyen formában próbálkozzon.
 |
| Locri, a Marasà feltárási terület egyik olajfája |
A bogyószüret
A bogyókat bizony meg kell győzni, hogy lepotyogjanak a fáról, ennek több módja van: lustáknak a fa alá feszített hálóba huppannak az olajos magvak, de mivel ez akár egy hónapig is eltarthat, fennáll a veszélye annak, hogy az olaj megsavanyodik. Van, aki nem lustaságból csinálja, egyszerűen nincs választása. Akinek hegyoldalban van az olajligete, kénytelen megvárni, amíg egyenként a hálóba esnek, mert képtelenség máskép begyűjteni. Bizony, nézzünk csak rá a térképre, amennyiben feltüntetik az olivaolaj üvegen az eredetét - ha nem teszik, meg se vegyük, mert szinte biztosan savanyú, silány minőségű, esetleg feljavított olajat próbálnak ránk sózni az üzletben. Egyszóval, a legjobb olajok dombokról, vagy síkságról származnak. Sík terepen évezredek óta egy hosszú bottal vadul ütlegelve verik le az olajbogyót, illetve újabban egy harapós gereblyére emlékeztető herkentyűvel lecsipegetik. Létezik még a farázó motoros szörny, ezt még nem láttam, de a szakértők elmondták, hogy csak az idősebb, vastagabb fákhoz jó, a csemetéket kitörheti.
Az érett bogyó zöld, halványlila, sötétlila, vagy szinte fekete, ahhoz, hogy ehető legyen, két hétig vízben kell áztatni, minden nap cserélni a vizet, hogy a keserű anyagok kiázzanak belőle. A leszedett bogyókat többféleképpen lehet elkészíteni, én nagyon kedvelem a roppantott zöldbogyókat, ezeket egyenként egy lapos kőre helyezik, majd egy tenyérbe simuló másik kővel egyenként megroppantják őket és a magot kiszedik. Rettenetesen összekoszol mindent, mert természetéből eredően olajos lé folyik ki belőle, de megéri a fáradságot. Két hétig naponta vizet kell cserélni rajta és utána megsózni. Nagyon finom.. A másik ínyencség a sült fekete olajbogyó, ez úgy készül, hogy késsel hosszában magig bemetszik a bogyókat, majd két hétig áztatják őket és amikor készen vannak, vagyis már nem keserűek besózzák, majd tepsiben lassú tűzön megsütik, amíg meg nem ráncosodnak. Sokáig eláll és nagyon fincsi.
Az olajat a bogyóból préselik, leszedés után pár napon belül az olajütőbe kerül, ahol a finom, zöld, gyümölcsillatú nedűt nyerik belőle. Az olivaolaj konyhai felhasználásáról én inkább nem írok, csak annyit, hogy ne süssünk benne, mert arra nem jó. Viszont felhívnám a hölgyek figyelmét, hogy mézzel, tojással és joghurttal, valamint pár csepp citromlével elkeverve csodás hatású tápláló hajpakolást készíthetünk, ha mézzel és darált kávéval keverjük, filléres de annál hatásosabb arcápoló peelinghez jutunk. Ha kezünk kiszáradt volna takarítás/mosogatás közben, ajánlom, hogy egy csipet sót szórjunk az egyik tenyerünkre, majd néhány csepp olivaolajjal meglocsolva finoman masszírozva dörzsöljük át kacsóinkat. A só nem fog marni, mert nem oldódik az olajban, fél perc finom dörzsi után le lehet mosni egy kevés folyékony szappannal és meleg vízzel, utána csodálatosan babapuha praclikat kapunk.
