2011. június 27., hétfő

A tigrisszúnyog

Ez a dög megérdemel egy önálló bejegyzést. Ha a Physiologus ismerte volna, sok szépet bizonyosan nem jegyez le erről az alattomos és apró vérszipolyról.

Aedes Albopictus Skuse
alias tigrisszúnyog.
 Az illusztráció a modenai
tigrisszúnyog-ellenes
kampány szórólapjának figurája 
A tigrisszúnyog neve önmagában becsapós, ne vonjunk le nyomban elhamarkodott következtetéseket, semmiféle tigris nem tett erőszakon leányszúnyogon, sem fordítva, nevét ez a kis ördöngöc helyre kis csíkjairól kapta. Tehát még véletlenül se a tigris és a szúnyog keresztezéseként képzeljük el, a karmos acsargós szárnyas tigrincs egészen biztos házicica lenne emellett az aljas lyukasztógép mellett. Származását illetően Dél-kelet Ázsiában őshonos, de nagyon szeret utazni, növények szárában, repülőkön, hajókon: ennek a szenvedélyének hála mára már gyakorlatilag benépesítette Afrikát, Amerikát, Ausztráliát, és legnagyobb örömünkre a 90-es évek közepén Dél-Európában is megjelent (nyugalom kedves magyar honfitársaim, a tigriszúnyog csak a meleg országokat szereti, amíg a globális felmelegedés megkíméli a Kárpát-medencét, csak a nyaralásotokat fogja tönkretenni.) Tudományos emberek, avagy a szunyogászok megfigyelték, hogy a tojáskák igen szélsőséges körülmények között is képesek fennmaradni – ez magyarázhatja a sikeres kolonizációt, de akár megalapozott  világhódító imperialistamerikaiufó összeesküvés-elméleteknek is termékeny táptalaja lehet.
Mielőtt mélyebben elmerülnénk az állat elemzésében, idézzünk fel egy átlagos magyar szúnyogot. A magyar szúnyog – bár kétségkívül szakmabeli – kényelmesre veszi a dolgát. Rettenetes zajt csapva megközelíti a prédát, ötvenszer körberepüli, és ha a még nála is otrombább áldozata még mindig nem vesz róla tudomást, akkor teljes testsúlyával rátelepedik és szépen komótosan kiszívogatja a vörös nedűt, enyhe bőrpírt és finom viszketést hagyva maga után. A tigrisszúnyog nem ilyen. A tigrisszúnyog igen apró teremtmény, és lesből támad, leginkább térdtől lefelé. Kinézi a melegvérű áldozatát és előre nyújtott szipókával landol egyenest a bőrön. Nem kérdez, nem szaglász, szúr. Mintát vesz és eltűnik.  És ezt addig csinálja, amíg jól nem lakik. Egyetlen ilyen alvilági lény képes az ember lábait pár perc leforgása alatt szitává lyuggatni, csak az a probléma, hogy soha nincs egyedül. Természetesen nem érezni, nem látni és nem hallani, a bőrt rendkívüli módon irritáló mérgecskéje csak pár óra múlva kezdi kifejteni a hatását, aminek következtében a szerencsétlen melegételtároló, vagyis az ember leginkább szeretné letépni a saját bőrét. Ha valaki véletlenül meleg déli országban készül tölteni féltve tartogatott és őrzött szabadságát és nem szándékozik azt kevéssé elegántos vakarászással tölteni, mindenképp ruházzon be bőrre spriccelhető szúnyogriasztóra, illetve a dugaszolóaljzatba helyezhető párologtatóba, különben a homlokán villogó „ebéd” címerrel fog leszállni a reptéren és mire elér a taxiba már össze is szedte az éjszakai vakarászáshoz elengedhetetlenül szükséges első csípéseket.

Kellemes, szúnyogmentes nyaralást kívánok mindenkinek

2011. június 23., csütörtök

Szeresd felebarátodat


Campanilismo. Olasz szó, jelentése nagyjából lokálpatriótát jelent. Középkorban már ismert jelenség, “oda tartozol, amelyik campanile-t látod a házadból”. ( A campanile a templom harangtornya – Olaszországban sokszor külön áll, leghíresebb ezek közül talán a pisai ferde.) Csak nagyjából “lokálpatrióta”, mert az összetartozást a szomszéd falu/campanile lakosainak szenvedélyes gyűlölete szítja csak igazán. És itt az olasz psziché mélyére látunk: olyan ez, mint egyfajta piramis. Ha nincs szomszéd campanile-s, akit utálni lehet, akkor a szomszéd nagyvárost utáljuk, ha az sincs, akkor a szicíliaiakat meg a milánóiakat. A nápolyiakat is lehet utálni és persze a Lega (némileg fajgyűlölő szélsőséges párt, jellemzően Észak-Olaszország a bázisuk) bármely városát, hiszen azok úgyis utálnak mindenkit, aki nem közülük való. Országhatárt átlépve leginkább a franciákat utálják, a többiekkel semmi bajuk, sőt, külföldön szinte el is felejtik egymás egyébként kötelező utálatát. A magyarokkal délen nem nagyon van bajuk, ennek az is lehet az oka, hogy nem feltétlenül tudják, hogy mi az a Magyarország. Természetesen van néhány név, amelyek szakszerű olasz kiejtésével pillanatok alatt biztosan meg tudjuk értetni, honnan jöttünk, lássuk hát híres magyarjainkat: a 30 fölöttiek mind tudják, hogy ki az a Puszkász és ki az a Szekszi Dzoltán (ejtsd szexi, de értsd Szécsi Zoli, a pólóválogatott kapusa) és persze “nagyon szeretik” Cicciolinát is….na jó, őt nem szeretik, és nagyon nehéz kiverni őt a fejükből, ugyanis képviselői nyugdíjat húz az állambácsitól és az biza nem két fillér itt  – viszont kárpótásként sokan ismerik még Osvárt Andrea gyönyörű és nagyon tehetséges színésznőt is, csak nehezen békülnek ki azzal, hogy miért van férfi neve (Andrea olaszul Andrást jelent). Északon kicsit más a helyzet, ugyanis nem ritka, hogy nemzetünk leányai az ősi mesterségnek hódolnak gyors és könnyű megélhetést remélve, ezért ne nagyon lepődjenek meg nőtársaim, ha kissé ferdén, vagy épp nyálcsorgatva méricskélik őket a pocakosodó urak, hiszen ők sajnos csak a bevett gyakorlatot követik. Erről nem szeretnék hosszabban értekezni, de azért jó ha tudunk róla, hogy bizony a magyar lányokat/nőket ukrán, román, bolgár stb keleti árucikk kategóriába sorolják és onnan nagyon nem könnyű kitörni.

Pár érdekesség, egyes városok lakói különböző sztereotípiákat személyesítenek meg, például Olaszországban a skót mentalitás szuperlatívusza csak egy genovai lehet, ők a fukarság megtestesítői, a vicenzaiak számura is érthetetlen módon de sikerrel elnyerték a "magnagatti" vagyis macskaevők titulust, ugyanakkor a csodaszép szicíliai Catania lakói a legkevésbé sem megtisztelő "truffatori" tehát a csalók bélyeget viselik magukon. Az Észak-Dél ellentéte a két póluson nyelvi szinten érzékelhető, délen, ha kásafalókat (polentoni) emlegetnek, azok biztosan a „gőgös és beképzelt”  északiakról van szó, ha északon parasztoznak (terroni), akkor minden kétséget kizáróan a Rómától, a radikálisabbak szerint a Pó-alföldtől délre lakó „bunkó” népekről beszélnek.
A fentiek fényében igazán izgalmas ez az év, hiszen az Olasz egységes állam százötvenedik évfordulóját ünnepli az ország. Na már aki. Ugyanis Dél Tirol közölte, hogy ők ugyan nem fogják ünnepelni, és a Lega továbbra is szakadni akar a maffiózó déltől, a foci-bundabotrány csak úgy burjánzik, a parlament és a szenátus fortyog, mindenki utál mindenkit. Mégis, amikor a futball, a zene, a film, vagy a történelem szóbakerül, mind olaszok. Átölelik egymást és büszkék a közös múltra a jelenre és a jövőre, senkit nem érdekel, hogy az illető északi vagy déli, fekete vagy fehér, homo vagy hetero, fasiszta vagy kommunista. Mind olaszok.

2011. június 22., szerda

FLORA ÉS FAUNA avagy Calabria növény- és állatvilága természetesen a tökéletesség igénye nélkül és a tudományos követelmények teljes mellőzésével, pusztán tapasztalati alapon.


Általában jellemző az élővilágra, hogy a dolgok itt nagyobbra nőnek, a fák, az állatok és a bogarak is. Néhány élőlénnyel személyes kontaktust alakítottam ki, ilyenek például a birkák, amelyek január-február környékén édes kis barikkal gyarapodanak. Én előszeretettel elnézegetem őket, amint a nap első sugaraitól melengetve besurrannak a szomszéd kertjébe és békésen lelegelik a csicseriborsó veteményt. Sajnos a picik húsvét körül eltünedeznek, erről van egy elméletem, de az inkább egy gasztronómiai blogba illene bele. 
Vannak még tengeri kecskék és hegyi marhák, ezek teljesen ugyanúgy viselkednek, mint alföldi társaik, csak a tengerparti fövenyt, illetve a hegyvidék hangulatos kis piknikező pihenőit trágyázzák. Rendkívül kellemes egy ilyen csorda után kirándulni, de ez szintén hozzá tartozik a hely varázsához – ugyanúgy, mint a macskák kullancsmentesítése a barik legelése után. Létezik minden kisállatból a lapos verzió, ezek többnyire utakon láthatók és ritkán szaladgálnak. Kutyák-macskák tartásáról inkább nem írok, mert elég nehezen emésztem meg a különféle ketrecek és láncok jelenlétét, nyoma sincs annak az állatkultusznak, amiben a szülői házban részesítettük a rendszerint aggastyán kor megért, végelgyengülésben elhunyt állatkáinkat. A mi házi macskáink száma állandó, de a tagok kiléte változó, ha eltűnik egy cicc, általában helyére lép egy másik. Lehet, hogy a kapura macskául ki van írva, hogy ideális menedék, édes pislogással pancser lakókból élelem és cirógatás könnyen kicsikarható.
Vannak még hüllőink is, gyíkok és gekkók. Nagyon aranyosak, sokat kergetőznek a kertben, csak sajnos nem nagyon tartják tiszteletben a nyílászárókat, így nem ritka, hogy a hitvesi ágyban párnák közt talál az ember leánya zöld állatkákat. Kígyóval is volt már dolgom, apósomtól örökölt pincénk a konyhából nyílik, egyszer az ajtót kinyitva szembenéztem egy helyes kis siklóval. Utólag elgondolva nem tudom, melyikünk ilyedt meg jobban, én a fénysebességet meghazudtoló gyorsasággal és a hangrobbanást megszégyenítő rikoltással elhúztam a csíkot és mire visszamerészkedtem a szerencsétlen immár biztosan hallássérült állat is eltűnt. Ugyanitt volt egyszer kalandom egy bájos kis farkaspókkal, ő kicsit rosszabbul járt, mint a sikló, először kapott egy kis csótányport, de miután fütyült rá, megpaskoltam a seprűvel is, amíg át nem ért a lapos létbe. Utána gugli barátom segítségével beazonosítottam a szőröslábú nyolclábút, majd eltüntettem a terhelő bizonyítékot.
A növényvilág jóval békésebb, csak éppen, ahogy már említettem, a dolgok kicsit nagyobbra nőnek. Mivel Calabria eléggé délen van, gránátalma, citrus- és olajligetek váltják egymást, valamint egyfajta rejtélyes gyűjtögető szenvedélynek köszönhetően a tengerparti 106-os utat eukaliptuszfák szegélyezik. Komolyan, már csak a  koalák és kenguruk hiányoznak az ausztrál hangulathoz, bár, lehet, hogy voltak, csak a lábosban végezték. A tengerparti sétányokon rendszerint pálmafák, magnóliafák, hibiszkuszfák és leanderfák találhatók, a házakat, lugasokat sokszor a csodaszép színes bouganville borítja. 

2011. június 21., kedd

a nyár első napja

Calabria, Dél-Olaszország rendkívül ellentmondásos tartománya rettenetesen meleg tud lenni nyáron és borzalmasan hideg télen. A hőérzetet ugyanis még fokozza a magas páratartalom, ami gyakran ún. "salsine" (sós pára/köd) formájában jelenik meg. Nyáron fullasztó a meleg, télen pedig csontig hatol a párás hideg. A ruhák mindig vizesek, a halántékon állandó a nyomás.. ez az elsődleges ára annak, hogy az ember egy tengerparti kis faluban él.
Természetesen van érte kárpótlás, hiszen a táj és főleg a helyi folklór minden szempontból elképesztő. A "bennszülöttek" nagyon vallásosak és még annál is babonásabbak, sok esetben a kettő keveredik egymással - jó példa erre, hogy a köhögést nem ritkán szenteltvíz kortyolgatásával próbálják leküzdeni. Persze amikor már ott a hörgőgyulladás, nincs mese, orvos, patika, és a rendes gyógyszeres kúra után a tanulság mégis mi lehet? "Még jó, hogy nem a gyógyszerrel keztem, mert az a vacak antibiotikum a szentelt víz nélkül nem hatott volna". De ezzel együtt imádnivaló társaság.  
Természetesen megvannak a helyi jellegzetes alakok, a legfontosabb közülük a "szemmelverős banya" és annak a "szemmelverős családja". Ők azok, akik vonzzák a baleseteket, igazából ha a szemmelverés, vagy ahogyan a itt mondják "baglyozás" tényleg létezik, akkor ők valójában inkább áldozatok, mint tettesek, ugyanis a környék baleseteinek felét személyesen szenvedik el.
Kedves barátaim, ennek a csodás légkörnek a kalandjait fogom időről időre lejegyezni, remélem megnyeri majd a tetszéseteket.